Az első nap

A néhány napos szünetnek több oka is volt, de leginkább persze a tegnapi iskolakezdés előkészítése vitte el a legtöbb időnket. Ezzel párhuzamosan úgy tűnik, a Kisebbikkel óvodát kell váltanunk, ami szintén komoly változást jelent az életünkben - és akkor még a munkahelyi hajcihőről nem is beszéltem, szóval, van mivel elütni az időnket... ezért aztán a barkácsolásos énem leginkább az elsős füzetek és könyvek bekötésével élte ki magát, ami egyébként meglepően nehéznek bizonyult. Olyan öntapadós izével próbáltuk bevonni a könyveket, de röpke negyedóra elteltével már ki lehetett volna tenni a 18-as karikát a közben elhangzó mondatok mellé, szerencsére a kicsik már aludtak, a nyuszink pedig csendben raktározta magába a nálunk rendkívül ritkán hallható, veretes kifejezéseket. :-)

Egyébként tényleg annyira, de annyira jó az az öntapadós izé, aki kitalálta, azt arra ítélném, hogy vonja be vele mondjuk három gyerek sulikezdős cuccát. Ha a fejünk tetejére állunk, akkor is csupa ronda légbuborék lesz minden borító, magába szippant az asztalról minden, addig nem is látható morzsát és szöszmöszt, ráadásul a szép színes könyvek úgy néznek ki bekötés után, mintha már három generáció használta volna őket ritka elhivatott lendülettel.
Ezért aztán övön aluli volt arról értesülni az egyik barátunktól, akinek a kisfia szintén elsőbe megy, hogy van olyan bekötőcucc is, aminek csak a két szélén van egy-egy öntapadós csík, és egy könyv bekötése három másodpercbe és két elegánsan könnyed mozdulatba rejlik... hát, nyomorúságra születik az ember, amint felfelé szállnak a parázs szikrái, ugye. Miért nem volt ott ilyen bekötő, ahol én vásároltam, miért? MIÉRT?? Ehh.
De a lényeg, hogy egy könyvbekötéssel töltött éjszaka után (érdekes módja a házassági csapatépítésnek, de tény, hogy működik :-) ) eljött a tanévnyitó reggele, és ezzel együtt a mi Nagyobbikunk első iskolai napja.

Bepakoltunk a csodálatos, új iskolatáskába, elkattintottuk az "iskolába indul" többéves fotósorozat első darabjait, aztán pedig hamarosan ott álltunk az iskola hatalmas tornatermében, és néztük, ahogy a mi gyönyörű, okos, és nagyon-nagyon picikének látszó kislányunk verset mond a tömeg előtt. És eljöttek az óvó nénik is, ami nagyon megható volt, és a tanító nénik nagyon kedvesnek látszanak, és szép az osztályterem, otthonosak a kis egyszemélyes padok, hívogató az egész ismeretlen, új világ... a gyomrom mégis egész reggel teljes görcsben, míg a Nagyobbik a legnagyobb nyugalommal vette az összes újdonságot és változást.
A percek elrohantak, körülöttem sírtak az anyukák, én meg csak néztem a hétéves nagylányunkat csodálkozva, hogy de hát hogy lehet, hogy tegnap még a kórházból vittük haza, 2900 grammal... és nem sírtam, amin én magam is csodálkoztam. Egészen elbúcsúzásig csodálkoztam ezen, hogy aztamindenit, de ügyes vagyok, aztán amikor kiléptünk az iskola kapuján, hát akkor rámtört az egész, és legszívesebben visszarohantam volna a terembe, és magammal vittem volna haza a kis elsősömet, mert hát mi az, hogy ott ül az osztályában, amikor annyira pici, és még otthon van a helye... de persze nem tettem, csak bőgtem, mint a záporeső, és próbáltam szokni a gondolatot, hogy most már ez mindig így lesz. 
Van kisgyereketek, aki még nem jár iskolába? Ha igen, használjatok ki minden, MINDEN percet együtt, mert ez a reggel, amikor egyszer csak ott kell őt hagyni egy osztályteremben, sokkal hamarabb eljön, mint azt gondolnátok.
Persze, a világnak nincs vége, csak az anyák szíve valahogyan furcsán van felépítve... és ahogy Őt elnéztem, az apáké is. 

És aztán délután újra együtt, és boldogság hallgatni a sok-sok apró élményt, majd ülni együtt, összebújva, csendben, a nagy változásra gondolva - hihetetlen dolgok ezek, egészen, de egészen hihetetlenek....